14. rész: Harry szülinapja

Sziasztok! Ne haragudjatok rám, amiért 2 hónapig nem jelentkeztem. Nagyon röstellem magamat! Nagyon sokat kellett tanulnom, hogy ne legyen 3-asom félévkor és nem lesz időnk már decemberben vagy januárban javítani a sok program miatt, ezért év elején kellett belehúznunk... kisebb-nagyobb sikerrel. De megjegyzem, hogy ha biológiából lesz még egy-két 4-esem, akkor nem leszek 3-as, a többi tantárgy az úgy sínen van. :) A részről csak annyit, hogy elkapott az ihlet és ma írtam meg ezt a 4-5 oldalt - nem tudom mennyi lett. 

*A visszaemlékezős részt dőlt betűtípussal írtam*
Remélem, hogy tetszeni fog! :)
- xoxo 

 Február 1.

Eltelt egy rövid idő, mióta megismertem a fiúkat. Nálam nagy volt a suliban a hajtás, a srácoknak pedig mindig több interjúra és fellépésre kellett járniuk, így próbáltak minél több időt velünk tölteni a szabadidejükben. Louis és Hope nagyon lazán kezelik a kapcsolatukat, a rajongók is imádják Hope-ot – kivételek mindig akadnak -, szóval nagyon boldogok együtt. Én rettentően közelebb kerültem Zaynhez, de nem akarok előre haladni úgy, hogy ti nem is tudjátok a részleteket. Kezdjük onnan, ahonnan számít.

- Szia – szólított meg egy lány, amikor épp a szekrényemben rendezgettem a dolgaimat.

- Szia – fordultam felé.

- Elnézést, hogy zavarlak...

- Nem zavarsz, dehogy. Mit szeretnél? – mosolyogtam rá bátorítóan.

- Destiny, ugye? – kapott zavartan a hajához. – Audri vagyok.

- Igen – nevettem fel. – Örülök, hogy megismerhetlek.

- Szintén – mosolyodott el ő is. Végre. – Új vagyok itt…

- Persze, Nicole tanárnő mondta, hogy új osztálytársunk lesz az utolsó fél évben. Szóval te vagy az. Remek – csaptam össze a kezeimet. Kicsit túlpörögtem. – Ó, remélem nem ijedtél meg, eszem ágában sem volt megijeszteni, csak kicsit feldobódtam.

- Nem, dehogy. Meg tudnád mondani, merre van az osztály?

- Gyere, már úgyis menni akartam – megsimogattam a karját, hogy oldódjon fel egy kicsit, majd elindultunk a terem felé.  

A többiek már bent nyomultak az osztályban, Marcus a padokon dobolt a dobverőivel, Adam a gitárját pengette, a többiek pedig ritmusra tapsoltak és össze-visszaugráltak. Mondtam már, hogy imádom a Művészetit? J

- Jókedvből van bőven, úgy látom – nevette el magát zavartan Audri.

- Az biztos – vigyorogtam. – Hé mindenki! – kiabáltam, amire mindenki kíváncsian nézett felénk.

- Ne, ezt ne – súgta oda nekem.

- Nyugi már – szűrtem ki a fogaim között. – Ő itt Audri, az új osztálytársunk! – mondtam, erre pedig mindenki tolongani kezdett előttünk. Mindenki meg akarta ismerni, mindent tudni akartak róla. Sajnos pont becsengettek, ezért be kellett fejezniük a csevelyt.

Órán a tanár megengedte, hogy Audri bemutatkozzon, majd a többiek és persze a tanárral együtt én is mindenféléről kérdezgettük. Így neki is sokkal jobban tetszett, mint hogy körülveszi 20 fiatal és egyszerre kérdezgeti mindenki. Kultúráltabb mód.

- Fú, ez azért kicsit megrémített – lépett oda a padomhoz óra után a lány.

- Ennyire ijesztő a társaság?

- Nem erről van szó, csak ti megismertetek engem, de én még a fél osztálynak sem tudom a nevét.

- Szépen sorjában – mosolyogtam. – Na, gyere, bemutatom a barátomat, kedvelni fogod, nagyon kedves.

- Hát, rendben.

Mivel minden nap, órák után lent az árkádok alatt vár Luke, ezért egyből odamentünk.

- Szép napot – léptem oda hozzá, majd nyomtam neki egy gyors csókot.

- Most már szép – nevetett fel. – Ó, szia! – nézett a mellettem álló félénk lányra.

- Ja, igen, Luke, ő itt Audri. Audri, ő a barátom, Lukas – mutattam be őket egymásnak.

- Szia – nyújtott neki kezet Luke.

Egy hét alatt befogadta az osztály, Lukas barátai és az én barátaim is. Olyan volt, mintha mind a 6 év alatt velünk lett volna. Nagyon jó barát volt. Visszahúzódó, de laza, segítőkész… de aztán valamit mégsem mondott el nekem: hogy tetszik neki a pasim. Ezt az apróságot véletlenül kifelejtette… Na de hogy is volt?!

„Lejössz a parkba? J” – kaptam az sms-t Lukastól.

„Aha, csak felöltözök és megyek. J 10 perc.”

Felöltöztem, felkaptam a csizmámat és lebaktattam a parkba. Vidáman közeledtem ahhoz a pad felé, ahol mindig találkozunk. De egyáltalán nem azt kaptam, amire számítottam. Luke egyáltalán nem várt, sőt, valamit épp keresett… Audri szájában.

- Ezt nem hiszem el – dörmögtem.

Mind a ketten észrevettek. Audri halványan elmosolyodott, Lukas pedig aggodalmas pillantásokat küldött felém. Megráztam a fejemet, majd elfutottam. Visszanéztem, de nem jött utánam egyikőjük sem. Lukastól elvártam volna, mert a pasim, a volt pasim. Audri pedig a volt barátnőm, így tőle is elvártam volna, de most már nagyon mindegy volt. Nem sírtam, nem. Csak futottam a házunk felé.

- Hé, Destiny, kocogunk? – szólt hozzám Zayn, aki pont a park bejáratánál álldogált. – Destiny, mi a baj? Várj már meg! – hallottam magam mögött, de nem bírtam megállni…

Befutottam a házba, lelöktem a cipőimet, ledobtam a kabátomat és a sálamat a fogasra, majd magamra vágtam a szobám ajtaját. Bezuhantam az ágyba és a fejemre szorítottam a kispárnámat.

- Destiny, Úristen, kirohantam a belemet is! – tört be a szobámba Zayn, majd megtámaszkodott a térdén. – Mi a baj?

- Semmi – szóltam idegesen.

- Na – ült le mellém az ágyra.

- Megcsalt – most már nem bírtam ki, hogy ne sírjak. Olyan szinten eluralkodott rajtam a fájdalom, hogy azt leírni nem tudom. Nem az fájt, hogy szerettem, mert nem habarodtam bele, hanem az, hogy hazudott és átvert. Mindkettő.

- Lukas?

- Nem, a Mikulás… persze, hogy Luke!

- Ne sírj… ha ilyet mert tenni, akkor nem is szeretett!

- Nem azért sírok, mert nem szeretett és én igen… Hanem azért, hogy észre sem vettem, hogy ők ketten… a barátnőm és a pasim… akikben megbíztam, azok hazudtak és átvertek, ki tudja mióta… Érted?

- Igen és nyugodj meg. Van egy szerető családod, remek barátaid, Zayned, mi kell még? – mosolyodott el.

Nevettem. – Téged Isten küldött!

- Az meglehet – simogatta meg a karom, majd felhúzott ülő helyzetbe. – Szereted?

- Nem…

- Hát akkor? Nem érdemes sírnod miatta. Hazudott? Csessze meg! Jobb nőt, mint te, úgysem kaphat. A barátnőd? Őt sosem kedveltem. Nem mintha Lukast annyira bírtam volna, mert nem…

- Én voltam a hülye. Meg kellett volna mondanom neki még az elején, amikor éreztem, hogy úgysem fogom szeretni, hogy nem megy. Nem volt erőm.

- De, egyszer megtetted. Ő könyörgött, hogy próbáljátok meg újra.

- Egyszer és belementem. Hülye voltam.

- Nem voltál hülye, most sem voltál hülye. Ő is szakíthatott volna, ha tudta, hogy neki Audri kell.

- Ez is igaz.

- Ugye? Ne szomorkodj, nem ér annyit.

- Nem ér annyit – ismételtem el.

- Na, akkor megiszunk egy teát? – állt fel az ágyról, majd felém nyújtotta a kezét és várta a reakciómat.

- Kettőt is – fogtam meg a kezét.

- Te vagy a legjobb barátnőm – mondta mosolyogva, majd felhúzott az ágyról.

Zayn annyira hihetetlenül kedves és megnyugtató. Vele bármikor jól tudom érezni magam. Annyira megnyugtat a közelsége. Most is pár mondattal le tudta rendezni ezt az ügyet… és egyáltalán nem vagyok bosszús. Olyan érzéseket hoz ki belőlem, mint más még soha. Az érintése pedig tüzel. Sosem éreztem ilyet. Tisztel, figyel rám, kedves velem. Szeretem, ha komoly és felelősségteljes. Szeretem a sajátos humorát. Szeretem, ha nevet a szeme. Szeretem, hogy beismeri, hogy hiú. Szeretem, hogy mindig tud segíteni. Szeretem, ha velem boldog. Szeretem a logikáját. Szeretem, ha elnézi a hibámat. Szeretem, hogy látja a hibáimat, de elfogad olyannak, amilyen vagyok. Szeretem, hogy kreatív. Szeretem, hogy odaadó. Szeretem a piros kockás ingjét, amit csak egyszer láttam rajta, de az is pusztító volt. Semmi kétség, úgy érzem, menthetetlenül beleszerettem. És utálom, hogy csak legjobb barátnőként szeret…

Hát, ennyi lenne a történet. Lukasszal végül is megbeszéltem a dolgokat és nem vagyunk haragban, Rose-t látni sem akarom, zayn iránt az érzéseim viszont nem enyhültek, sőt. Tegnap is vele voltam megvenni Harry ajándékát, segít tanulni, moziba megyünk, filmet nézünk, mindent megbeszélünk, mint legjobb barátok… mint legjobb barátok. Nem akarok hálátlannak tűnni, hisz jobb barátot el sem képzelhettem volna, de azért én többet érzek, mint barátság. Akármennyire is próbálom titkolni, de attól még fáj, mert tudom, hogy ő sosem fog úgy tekinteni rám, mint a barátnőjére. Hisz én nem vagyok barna hajú, barna szemű… pont ellenkezőleg.

Gondolatmenetemből hangos trappolás zökkentett ki.

- Destiny, kész vagy már? – jött be a szobámba Hope.

- Igen, indulhatunk – sóhajtottam.

Felkászálódtam az ágyról és indultunk Harry születésnapi partijára. Hát, egyszer 18 éves az ember és ezt meg kell ünnepelni!

- Sziasztok! – üdvözölt minket nagy szeretettel Louis, Hope-ot pedig egy csókkal illette. – Gyertek be! – noszogatott minket beljebb.

- Hol van a szülinapos? – kérdeztem.

- Fent cicomázza magát. Az előbb ordított, hogy nem bírja megkötni a nyakkendőjét.

- Berni megnézed? – néztem rá a barátnőmre.

- Nem, menj csak – mosolygott.

- Oké.

Mivel ismertem már a járást, így tudtam, hogy melyik Harry szobája. Felmentem a lépcsőn és bekopogtam.

- Ha nem lány vagy, akkor húzz innen! Bár, ha tudsz nyakkendők kötni, akkor jöhetsz! – kiabálta ki.

- Lány vagyok és tudok nyakkendőt kötni.

Két másodpercen belül már nyílt is az ajtó. – Destiny, ne bohóckodj! Reméltem, hogy te vagy az – mászott bele az arcomba a nyakával.

- Menj már hátrébb, hát így nem tudom megkötni! – szóltam rá. – Olyan béna vagy. Mit csináltál ide? – nevettem. Vagy ötös csomóra volt kötve, ha nem többre.

- Nem az erősségem a nyakkendő megkötése, te is tudod… - sóhajtott egy nagyot.

- De attól még nem kell folytra kötnöd – ráztam meg a fejem, majd kész is lett a nyakkendője. – Egyébként, boldog szülinapot, te kis 18 éves!

- Köszönöm – mosolygott, majd adott két puszit.

- Itt az ajándékod – nyújtottam felé. – Nem nagy ajándék.

Belekukkantott a táskába és elnevette magát. – Köszönöm! – ölelt meg.

- Szívesen!

- Honnan tudtad, hogy ez a kedvenc borom?

- Megsúgták az angyalok.

- Akkor hasznos kis jószágok lehetnek –ölelt meg még egyszer, majd rátette a bort a szekrényére. – Befújod a hajam ezzel? – dobott hozzám egy hajlakkot.

- Persze.

***

Annyian lettünk hirtelen, hogy a háromnegyed csapatot nem ismerem – és ezzel keveset mondtam. Annyira mégsem érzem magam jól. Mindenki táncol körülöttem, én meg a folyosó falának dőlve gondolkozok. Ez normális? De úgy látom jön a felmentő sereg. Zayn igyekszik felém.

- Nem jó a parti?

- De, hát biztos jó. Nem tapasztalom.

- Megértem. Én is unatkozok, pedig már annyit táncoltam.

- Én még nem.

- Nem táncoltál? – csodálkozott el és egy aprócska mosoly jelent meg a szája szélén.

Megráztam a fejem.

- Végig a falat támasztottad?

- Nagy részben.

- És kis részben?

- Nem, olyan nincs. Akkor egész végig a falat támasztottam, igen.

- Gyere – fogta meg a kezem. – Táncolunk!

Elmosolyodtam. – Menjünk.

Most egy lassúbb szám ment, a párok számára – pedig alig voltak, a társaság nagy része szingli volt. Zayn érintése megint perzselte a bőrömet. A szívem úgy vert, mint egy rock koncerten a dob. A pulzusom az egeket verte, biztosan állíthatom. Derekamat átfogta egyik kezével, másikat pedig beleillesztette az én kezembe. Mondtam, hogy nagyon belepasszol a kezem a kezébe? Tökéletesen. Közel húzott magához, én pedig vállához irányítottam a szabad kezemet. Mivel magasabb, mint én, ezért mellkasára hajthattam fejem, az ő feje pedig ott pihent a vállamon. Szinte egyhelyben álltunk, csak nagyon picit lépegettünk. Finom illata már megint megbabonázott. Mélyeket szippantottam. Kezét még jobban rám kulcsolta, már átérte az egész derekamat. Ahogy arrébb csúsztatta mancsát, belebizseregtem. Ahogy a kéz melege átvándorolt egy újabb helyre… Felemeltem fejem és arcát kémleltem. Annyira de annyira tökéletes volt, hogy ki sem tudom fejezni. Bár elmondhatnám, hogy mennyire szeretem… Megad nekem mindent azzal, hogy létezik. Ahogy kinyitotta szemét, éreztem, hogy nem fogom bírni tovább. Elkaptam kezemet.

- Be kell mennem a mosdóba… - kerestem valami tűrhető kifogást és berohantam az említett helyre. A magas sarkúm sem zavart, olyan gyorsan futottam, mintha sportcipő lenne rajtam.

Magamra zártam az ajtót „önzőségből” és leültem a fürdőkád szélére.

- Destiny, jól vagy? – próbált bejönni Zayn, de amint észrevette, hogy be van zárva, elengedte a kilincset. – Ráléptem a lábadra, vagy valamit rosszul csináltam?

Most komolyan azt hiszi, hogy ő rontott el valamit? Én szerettem bele…

- Nem, dehogyis, csak megigazítom a sminkemet és megyek.

- De hát nem volt semmi baj a sminkeddel. Gyönyörű vagy.

Azt… azt mondta, hogy gyönyörű vagyok?

- Valóban?

- Igen.

- Tudod, mi nők… a tökéletességre törekszünk – nevettem fel erőtlenül. – Két perc.

- Rendben, megvárlak.

Lehiggadtam és egy utolsó sóhaj kíséretében elhagytam a mosdót.

- Megvagy? – kérdezte Zayn.

- Aha – mosolyogtam.

- Gyere, akarok valamit adni – karolta át a vállamat és el kezdett Harry szobája felé irányítani.

- De nem nekem van ma szülinapom.

- Harry már megkapta a saját ajándékát. Plusz téged is szeretnélek most boldognak látni. Eddig olyan letört voltál.

- Nem annyira.

Figyelmen kívül hagyta a mondandómat, ő sem hitte ezt el. – Tudod, mondtam, hogy lesz egy meglepetésem… azt akarom odaadni.

Tiszta izgatott lettem.

Beértünk Harry szobájába, majd leültetett az ágyára.

- Ne számíts nagy dologra, mert nem az.

- Jaj, mond már vagy mutasd!

- De kis telhetetlen vagy – mosolyodott el. – Nos, akkor nem húzom tovább a szót. Tudom, hogy szereted a Big Time Rush-ot, ezt neked tetettem félre – nyomott a kezembe egy One Direction – Big Time Rush koncertjegyet.

- Ne! Úristen! Zayn! Köszönöm! Ez… nekem nagyon sokat jelent! Úristen! Nem hiszem el! – kaptam a szám elé a kezem. – Köszönöm! – néztem rá, majd megöleltem.

- Remélem eljössz.

- February 25, 2012: Detroit, MI – Fox Theatre. El, persze hogy elmegyek! Köszönöm!

- Nagyon szívesen! – mosolygott rám. 

Nem hiszem el, hogy félretett nekem egy jegyet a detroiti koncertre… J