2. rész: Csók

Sziasztok! 

Meg is hoztam a második részt. Ügyes voltam, mi? J Na, mindegy. 

Bocsi, hogy rövid lett. Füzetbe írom, nem tudom, mikor hány oldalasra sikerül...

Nem is dumálok többet. 

I hope you like it, jó olvasást! J

xoxo ~ Regi. 

Másnap délután fél háromkor keltem fel, de csak azért, mert Hope felébresztett. Moziba akart menni.

Moziztunk, beszélgettünk és beültünk egy kávézóba, majd hazamentünk és lazultunk. Ennyiből állt a szombati napunk. Ugyanilyen volt a vasárnap is.

A hétfővel nem volt semmi probléma… csak nyavalygósan kezdődött.

- Destiny! – keltegetett Jenna.

- Fel kell kelni? – nyöszörögtem.

- Aha. Beviszel?

- Persze! – kimásztam az ágyból és útba vettem a fürdőmet. Megmosakodtam, megfésülködtem, fogat mostam, felöltöztem és a többi dolog után már kész is voltam az induláshoz.

- Kész vagy? – kérdeztem Jennától.

- Kész – bólintott. – De Hope még nincs.

- Hope! Mozogj már egy kicsit! – kiabáltam fel neki.

- Megyek már! – kiáltotta vissza dalolva.

- Miért vagy ilyen boldog? – kérdeztem, mikor ugrándozva jött le a lépcsőn.

- A One…

- Ne mondd ki! – vágtam közbe fejcsóválva.

- Jajj, te! – karolt át nevetve.

- Alig tudlak titeket megkülönböztetni… Hat év után is – mondta Jenny.

- Mondtad már párszor – mosolyodtam el.

Utálom, hogy Jenna mindenképpen ebbe a suliba akart járni. Mérnökösdi… pff. Igazából ez nem baj, nincs bajom evvel a munkával, de az zavar, hogy ilyen messze van. Persze, persze, két hét és Jenna újra kollégista lesz, de az még messze van… Két hétig még én fuvarozom. Ajjajj.

Amint odaértünk Jenna futott órára, hogy ne késsen el (náluk előbb kezdődik a tanítás).

Én és Hope ugyanabba a suliba járunk, csak ő egy másik szakra. Ő modell akar lennie mindenképpen. Én pedig zeneszakos vagyok. Nem meglepő. J De sajnos már csak fél évig járok ide… gyorsan elment ez a pár év.

Óra előtt még sétáltam egyet a suli udvarán.

Nem akarok elmenni arra a koncertre. Semmi kedvem sincs… de hát megígértem Bernice-nek. De várjunk csak! Ha a tesóim mennek, akkor én minek mennék? Majd ők hoznak Berninek autogramot! Nekem meg úgysem kell. Ó, hogy miért nem jutott ez előbb eszembe…

- Hé! – zökkentett ki a gondolataimból Lukas. Mindig bepróbálkozik. Már vagy százszor mondtam neki nemet arra a bizonyos kérdésre, de nem fogja fel, hogy nem akarok vele járni. Bár egy kicsit aranyos, hogy nem adja fel, és mindig újra próbálkozik.

- Nem járok veled! – nevettem el magam.

- Felfogtam, de most csak beszélgetni akarok – állt elém. Nem úgy tűnt, mintha igazat mondana.

- Mégis miről? – sóhajtottam fáradtan.

- Csak úgy… rólad!

- Mit akarsz rólam tudni?

- Mindent! – lépett közelebb.

- Nem fogunk mi itt lespanolni, ne is erőlködj!

- Szeretlek, Destiny! – mondta ki gyengéden.

Belenéztem kék szemeibe és elvesztem. Szőke hajával játszott a szél, mert nem volt rajta sapka. Kesztyűs kezeivel megfogta az enyémeket és mélyen a szemembe nézett. Ajkai közeledtek az enyémek felé és lesokkoltam. Most vettem észre, milyen helyes srác is hajt értem. Én ennek mondtam nemet? Úristen!

- Nem, Destiny! Megint hülye vagy! Neked nem tetszik Lukas! Sohasem tetszett! – szólalt meg egy hang a fejemben.

Ajkunk között már alig volt egy centi, de még mindig nem tértem magamhoz. És akkor valami furcsa történt… olyan, amiről nem hittem volna, hogy valaha az életben bekövetkezik. Megcsókolt. Visszacsókoltam, de ez az egész egy másodpercig tartott. Nem értem, miért történt meg? Nem akartam én ezt.

Elfutottam tőle. A csengő megszólalt, így a hátsó bejáraton siettem be a terembe.

Drámával kezdtem, ahol egy szerelmes jelenetet kellett eljátszani. Hurrá. Mivel a mi osztályunkban kevés a fiú, így a mellettem ülő Stellával alkottam egy szerelmespárt (fura helyzet, de ez van). Sohasem beszéltünk, egymáshoz sem szóltunk. Attól, hogy így jött ki, hogy mellette ülök, akkor sem beszéltünk. Sem órán, sem órán kívül.

Az órák csak röpködtek egymás után, hála Istennek. Lukast igyekeztem kerülni, sikerrel.

Miután hazavittem a tesóimat, ettem, rendbe szedtem magam és újra kocsiba pattantam. Mentem dolgozni.

Magammal vittem a füzeteimet, amiből tanulnom kell (hátha tudok majd velük foglalkozni).

Amint beértem a Yellow Cat-ba (ez az étterem neve), Nick és Petra mosolyogva kezdtek el lépdelni az öltözőbe. Gondolom örültek, hogy végre váltom őket. Bernice még nincs itt. Ez fura, hiszen mindig ő érkezik előbb. Vagyis eddig úgy volt.

Miután a könyvekkel, füzetekkel teli tatyót letettem a pult mögé, megindultam átöltözni.

Petra és Nick gyorsan távoztak az épületből és egyedül maradtam a három vendéggel.

Mindhárman kellemesen kajáltak és újságot olvastak közben, így én neki álltam a háziknak.

A matekkal gyorsan végeztem, és haladtam a többire. Berni még mindig nem volt itt. Negyed órája késik.

Már épp a vége felé tartottam, mikor nyílt az ajtó, és belépett rajta a drága, jó barátnőm.

- Na szia! – néztem rá kérdően.

- Hali! – köszönt, majd belibbent az öltözőbe.

Öt perc múlva már ott sürgött-forgott körülöttem.

- Megvannak a jegyek! – mosolygott. Hű, ki is ment a fejemből.

- Szuper! És…

- Én is megyek! – vágott közbe.

- De jó! Akkor nekem nem kell mennem! – kezdtem el ugrándozni.

- Bolond vagy! – ráncolta a homlokát.

- Dehogy vagyok!

- Eljössz velünk! – mosolygott pimaszul.

- Még szép… - mosolygott – hogy nem! – fejeztem be, majd kacsintottam egyet.

- Légy szí’! – nézett rám csillogó, könyörgő szemekkel. Bazira tudja, hogy mi a gyengepontom.

- De nem szeretem őket! – morogtam.

- Majd megszereted! – karolt át.

- Bernice… nem szeretnék menni!

- Légy szíves! – vetette be a kölyökkutya szemeket.

- Jól van! – adtam meg magam.

- Köszi! Köszi! Köszi! – ölelgetett.

- Van mit! – grimaszoltam.

- Tudom – távolodott el tőlem, majd megvillantotta győztes vigyorát.

- Hol vannak azok a jegyek?

- A táskámban! – befutott az öltözőbe, majd amikor visszatért, a kezembe nyomott három jegyet és három VIP kártyát.

- A tesóim odáig lesznek! – mosolyogtam, mert eszembe jutott, milyen arcot fognak vágni, ha odaadom nekik a jegyet.

- Te is oda meg vissza lehetnél! – forgatta a szemeit Berni.

- Esélytelen! – nevettem fel.

- Komolyan nem értelek… Itt ez az öt félisten, te meg nyafogsz, hogy nem bírod őket!

- Ez van, Berni! – húztam el a számat sóhajtva, majd elmosolyodtam.

- Bolond – csóválta a fejét.

- Dik, ki beszél?! – erre mindketten elnevettük magunkat.

- Bernice Mernova! – mondta büszkén.

- Ah, ja, te! – nevettem el magam ismét.

- Mi ez a nagy nevetés? – jött be Lilly, és nem volt jókedve.

- Semmi – vont vállat Berni.

- Nem úgy látszik.

- Hát, ez van – mondta Berni, majd bement a raktárba valamiért.

Lilly elkezdett dühöngeni, de nem figyeltem rá. Hülye, hisztis, bunkó, sznob liba. Ezen nincs mit szépíteni.

A munkaidő további része nagyon unalmasan telt el. A hiéna előtt nem poénkodunk, mert Lillynek nincs humorérzéke.

Munka után elbúcsúztam mindenkitől és hazamentem.

Otthon anyu várt finom kajával. A kedvencemet készítette, spagettit. Nem tudom… mit ünneplünk? J Miután megvacsoráztam, felmentem a szobámba és megírtam a maradék házimat, majd olvastam.

Fél nyolckor már a fürdőben voltam és zuhanyoztam.

Később még lementem egyet anyuval dumálgatni. Minden témát kiveséztünk, majd egy kis csend állt be, amit én törtem meg.

- Hope-ék?

- Elmentek sétálni – válaszolt.

- Apu?

- Még dolgozik – sóhajtott.

- Olyan keveset van itthon – szomorodtam el.

- Sok a munka – mosolyodott el halványan. – De majd ha visszamegy a titkárnője a szabadságról, akkor több időt tölt itthon.

- Mi is a titkárnőjének a neve? – kérdeztem. Igazából nem érdekelt, csak úgy kijött.

- Sarah, nem?

- Nem… az az előzőé volt.

- Akkor…hú. Antonia! – jutott végül eszébe.

- Ó, tényleg.

Kilenckor értek haza a lányok, apu pedig rá egy órára. Szegény, nagyon fáradt volt, amit nem is csodálok. Egy hatalmas divatcég igazgatójának lenni nem kis dolog.

Olyan fél tizenegy körül vergődtem be a szobámba, de mivel nem voltam fáradt ezért ledobtam magam a laptop elé, és neteztem. A Youtube-ra feltöltött videóimat csekkoltam, vagyis a kommenteket. Alig érkezett valami negatív kritika, aminek örültem. J

Körülbelül éjjel egykor kapcsoltam ki a laptopot. Most már könnyebben ment az elalvás. Három perc sem kellett, és már szundítottam is. Zzzzzzzz.

(Lukas Watrin)