4. rész: Vizsga

Sziasztok! 

Bemutatásra kerül a 4. rész! :')

Hát... unalmas, még mindig. De ígérem, hogy nem sokára jönnek a fiúk. 

Nagyon rövid rész lett, nem is emlékeztem rá, hogy ilyen rövidre írtam meg anno. :O

Köszönöm, hogy eddig kommenteltetek, nagyon jól esnek, örülök, hogy tetszik amit írok! :)
Erőt adnak a kommentek, hogy ne hagyjam abba, és írjam tovább a sztorit.
Jó olvasást, hope u like it! 

xxx

Miután vége lett a filmnek, lementem vacsorázni. Karácsony óta ez az első olyan alkalom, hogy együtt evett volna a család. Kicsit szokatlan volt, de megnyugtató.

Később még Louval váltottam pár szót msn-en, majd lelépett. Ezután én is bebújtam a pihe-puha ágyikómba és hamarosan elkapott az Álommanó varázslata.

Úristen! Csütörtök? Utálom!

Ezen a napon fogok két témazárót írni és lesz egy félévi vizsgám is. A dogáktól nem félek, viszont a vizsgától igen. Félelmetes, de menni fog. Mennie kell! Széttanultam magam az egész szünetben, most nem hagyhat cserben a tudásom. Bízom magamban. Jól kell sikerülnie! A gyakorlat pedig gyerekjáték lesz.

Görcsölve másztam ki az ágyból és csigatempóban sétáltam le a földszintre.

- Jól vagy? – futott ki hozzám a konyhából anya.

- Miért? – kérdeztem kicsit remegő hangon.

- Fél öt van, csak azért.

- Úristen – motyogtam, majd végighúztam arcomon a kezemet.

- Feküdj vissza! – ölelt át anyu.

- Nem, inkább átnézem a matekot és az angolt – indultam vissza.

- Kicsim, talán lazíts egy picit! – hallottam a hangot mögülem.

Fél öt? Úristen! Miért keltem ilyen korán? Csak a délutáni óráimra kell bemennem.

Az ágyamról felvettem a matekfüzetet és átnéztem az anyagot. Ugyan, miért félek tőle? A legjobb vagyok belőle, ahogy angolból is. Teljesen megőrültél, Destiny! 

Megfogadtam anyu tanácsát, és visszafeküdtem az ágyamba. Tényleg lazítanom kéne és nem mindig görcsölnöm.

Fél tizenegyig bírtam szundizni. Még az ágyamban átgondoltam a dolgokat, hogy milyen feladatok lehetnek majd a dolgozatokban és, hogy mi lesz majd a vizsgán.

„Reggeliként” egy tál levest ettem. Nem igazán voltam éhes, de nem szeretnék összeesni az erőtlenségtől. 

Még egy kicsit leültem a nappaliba, átnézni a feladatokat. 

Mikor készülődtem a mosogatáshoz, köhögést hallottam. Felkaptam a fejem és megindultam a hang irányába. Jenna szobájában lyukadtam ki.

- Hát te? – kérdeztem tőle tágra nyílt szemekkel.

- Hali! – nyöszörögte. – Beteg vagyok – mondta szomorúan.

- És miért vagy szomorú?

- Hahó! Holnap One Direction koncert – forgatta a szemét.

- Ó, bár én lennék beteg! – jegyeztem meg halkan.

- Cserélhetünk! – na, úgy látszik, hallotta.

- Kösz, nem! – ráztam a fejem. – Esetleg szeretnél ma két témazárót írni és vizsgázni?

- Uhm, nem. Sok sikert!

- Köszi!

- Mire mész?

- Délben kezdődik a matek, utána az angol. Most már bánom, hogy nem halasztottam, mint a többiek. Így körülbelül háromig várhatok majd, mire az S betűhöz ér a vizsgáztató.

- Szépen levezetted! – bólintott elismerően.

- Köszönöm szépen! – mosolyodtam el.

- Izgulsz?

- A vizsgától igen – vallottam be, és felszökött az arcomra a félelem.

- Nem kell! – küldött felém egy biztató pillantást. – Ügyes leszel, te stréber!

- Remélem! – húztam el a számat. – És nem vagyok stréber!

- Figyelj! A gyakorlat az gyerekjáték. Arra nem tudsz tanulni. Vagyis tudsz, ha gyakorolsz… na mindegy. Érted mit akarok mondani?

- Igen, értelek! Köszi, aranyos vagy! De majd meglátjuk.

- Készülődnöd kéne – mutatott a falon lógó Micimackós órájára. Na igen, örök gyerek.

- Jó, hogy szólsz! – kaptam a fejemhez.

- Szia! – intett.

- Csá! – köszöntem el és már nem is voltam a szobában.

Felöltöztem, az arcomra felvittem egy nagyon szolid sminket, elvégeztem a többi dolgomat, majd a tatyómmal megindultam az ajtó felé.

- Szevasz, majd jövök! – kiáltottam fel Jennynek, de nem jött válasz.

Beszálltam a kocsiba, majd útba vettem a sulit.

Amint kiugrottam az autóból, odafutott hozzám Lukas.

- Szia! – vágott fancsali képet.

- Mi a baj? – kérdeztem, mire ő nyomott egy puszit a számra.

- Muszáj elmennem a koncertre? – nyavalygott.

- Nem – mondtam sértődötten és elindultam a bejárat felé.

- Kössz, szia! – arcon puszilt és elment.

Na szép. Tulajdonképp minek is járok vele, ha sosem beszélünk? Ezt megmondva szánalom. Nem ilyen egy párkapcsolat. Vagyis… úgy tudom nem. Na mindegy, most ezzel nem foglalkozom, nincs időm rá. Mennem kell matekra.

Elindultam a terem felé, majd beléptem és mindenki görcsben ült a helyén. Kivéve pár srácot – az egoista strébert, és a két „nem-törődöm-semmivel” rocker osztálytársamat. Az izgulósakat nem értem. Miért kell ennyire görcsben állni?

Bejött a tanár, kiosztotta a lapokat, majd elkezdődött a dolgozatírás.

Szerintem egész simán ment, ahogyan az angol is. Nagyon egyszerűek voltak. Örültem nekik. Most már csak a vizsgám legyen meg, könyörgöm!

Ott vártam a folyosón, és már én is görcsöltem. Tördeltem az ujjaimat, aminek hatására elzsibbadtak és folyamatosan ropogtak. Sokat kellett várnom, főleg, hogy előbb érkeztem, mivel könnyű volt a matek és az angol. Pedig már annyira vártam, hogy túl legyek rajta… de nem. Ilyenkor nem gyors a vizsgáztatás. Sőt, csiga lassan megy.

Vagy fél óra múlva kaptam egy SMS-t. előhalásztam a táskámból az iPhone-omat és megnyitottam az üzenetet, amiben ez állt:

„Ügyes leszel, bízom benned! Hajrá! Ne izgulj, menni fog! Higgy magadban, ahogy én is hiszek benned. Okos lány vagy, hangszerekkel is jól bánsz. Nyugi! xx; Louis J”

A sorokat olvasva elmosolyodtam. De vajon honnan van meg neki az új számom? Mindegy.

„Nem, kicsit sem izgulok. Köszi, édes vagy, hogy gondoltál rám. J Honnan van meg az új számom? x”

- írtam neki vissza.

Már nem tudtam megvárni a következő írását, mert pont szólítottak. Kinyomtam a telefonomat, majd – félve, de – beléptem az ajtón.

És igen! Meg is lett! A vizsgáztató majdnem megadta az ötöst, de nem, mégsem. Így maradt a négyes. De nekem tökéletesen megfelel. Most igazán büszke vagyok magamra. Szerintem jogosan! J