22. rész: Viszlát Detroit!

Sziasztok, drága Olvasóim! 

Próbálom nagyon gyorsan megírni a részeket és valami elfogadhatót alkotni. Nem tudom mennyire sikerült, ezt döntsétek el ti magatok. 

Azért végül is szomorúan látom, hogy nem nagyon szeretitek a blogot, vagy pedig csak nem akarjátok véleményezni a részeket. Nem hibáztatlak titeket, hisz nagyon ritkán van rész, de igyekszem gyorsan hozni őket... de sok a program, nem mindig jön össze. 

De viszont itt is lenne a következő rész, szóval jó olvasást hozzá!

L o t s  o f  l o v e , 

R e g i n a

- Viszlát Detroit! - 

A percek csak teltek csendben. Zayn elaludt és pedig csak néztem ki a fejemből és gondolkodtam. Úgy összességében végül is mindenről. Az életről. Nem igazán akartam visszamenni még. Hisz úgyis csak egy csomó tanulnivaló vár otthon. Hülye vizsgák. Oké, kitűnő tanuló vagyok, de az nem azt jelenti, hogy szeretek magolni. Nincs problémám azzal, ha tanulnom kell, de egy szinten már kiborító.

Ahogy néztem Zaynt, egy másik dolgon kezdett el kattogni az agyam. Miért pont velem van? Mit szerethet bennem? Csak tetszek neki? Milyen komolyan gondolja ő ezt az egészet? Vajon bírni fogjuk a sok különlétet? Mert végül is megunni biztos nem fogjuk egymást, olyan kevésszer fogunk találkozni. Egy kicsit félek. Lassan tényleg meg kell tanulnom, hogy sokat fogok utazni… és most nem csak a nyaralásokra és a kiruccanásokra értem ezt. Mert nem sok időm lesz a pihenésre, a nyaralásokról meg ne is beszéljünk.

Már lassan ideje volt indulnom, úgyhogy adtam Zayn arcára egy puszit, majd próbáltam kikászálódni az öleléséből úgy, hogy ne ébredjen fel. Nem sikerült.

Zayn visszahúzott magára, majd kinyitotta szemeit és kérdőn rám nézett.

- Most le akartál lépni úgy, ahogy egy egyéjszakás kalandok után szoktak a nők?

Elnevettem magamat. – Dehogyis – ráztam meg a fejemet. – Nem akartam, hogy felébredj.

Megforgatta a szemeit. – Már megint butáskodsz! – mosolyodott el. – Gyere ide! – tárta szét a karjait, én pedig szorosan átöleltem.

- Nem butáskodok! – fúrtam bele a fejem a vállába és felkuncogtam.

- Most leváltasz Jamesre?

- Nem váltalak le – sóhajtottam. – Azt hittem, ezt már megbeszéltük.

- Igen, meg, de imádom húzni az idegeidet – adott egy puszit a homlokomra.

- Húztad te eleget – suttogtam.

Közelebb húzott magához, ami szinte már lehetetlen lett volna, de testünk között egy centiméternyi távolság sem volt. Nem akartam elengedni. Nem is akartam azt az ebédet. De már nem mondhattam vissza. Pedig legszívesebben Zaynnel maradtam volna. Olyan régóta vártam már erre, hogy - bármilyen önzőnek is hangzik-, nem akartam elmenni és átadni a rajongóinak és a bandának. Túl jó volt most minden, míg ott voltam a karjai között.

De mennem kellett, nem akartam bunkózni Jamesszel, hiszen semmi rosszat nem tett nekem. És az egyik legnagyobb rajongója vagyok a Big Time Rushnak. Az az ebéd egy valóra vált álom. Nem? Minden rajongó szívesen lenne a helyemben, azt hiszem. Kérkednem kellene vele, de nem lehet… nem vagyok olyan ember. Megtehetném, de nem.

Adtam Zaynnek még egy sokáig-nem-találkozunk csókot – amit nagyon szeretek, tagadni sem tudom –, majd kikászálódtam az ágyából és kibóklásztam a folyosóra, ahol különösen világos volt. Egyből kilépni a fényre a sötétből, rossz dolog. Picit még vártam, hogy ne bántsa annyira az érzékeny szememet, azután pedig átvonultam Hope-hoz.

Kopogtam kettőt. Hallottam egy hangot, de aztán csak arra lettem figyelmes, hogy valaki gőzerővel tépi fel az ajtót és Hope-ot pillantottam meg a küszöb másik oldalán.

- Na végre! Már kétszer kerestelek a szobádban! Merre csavarogtál? – támadott le egyből, levegőt sem véve.

- Meg kell nyugodnod! – mosolyogtam.

- Hívott Fred – hagyta figyelmen kívül a mondandómat. – Most mit csinálok én itt egyedül?

- Egyedül? – nevettem fel hangosan, miközben befelé tuszkolt a szobájában.

- Na jó, nem pont egyedül, de érted! Az ikrem nélkül – fogta meg a vállamat.

Kicsit úgy éreztem, mintha valami nem lenne vele teljesen rendben. Fura volt. Vagy egyszerűen csak tényleg hiányozni fogok neki?

- Hope, minden okés? – fürkésztem a szemeit.

- Persze-persze – legyintett. – De komolyan itt hagysz?

- Pár nap múlva úgyis hazajössz – vontam vállat. – Nem nagy gáz. Jól fogod magad érezni!

- Tudom, de akkor is, annyira szokatlan lesz – ölelt meg.

- Nekem is – bólintottam. – De nekem most mennem kell, Hope – öleltem szorosabban. – Vigyázol magadra? – mosolyogva eltoltam magamtól. – Meg a fiúkra? – tettem hozzá.

- Szavamat adom! – tette fel a kezét. – Imádlak! – törte össze még egyszer a csontjaimat.

- Én is téged – borzoltam meg egy kicsit a haját, ahogy apu szokta nekem, majd kifelé igyekeztem és behúztam magam mögött az ajtót, de vissza is nyitottam. – A fiúk hol vannak? – hajoltam be.

- Lementek reggelizni – válaszolt.

Átléptem az én szobámba. Minden a helyén volt. A bőröndjeim utazásra készen álltak és – azt hiszem – én is.  Nem sokat láttam Detroitból, de egész jó volt.

Mivel csak két bőröndöm volt, megfogtam őket és lefelé vettük az irányt lifttel.

Ahogy leértünk, kinyílt az ajtó, én pedig pont a keresett srácaimba botlottam. Keresnem sem kellett őket, de jó, legalább megspórolták az energiámat.

- Hát te hova sietsz? – kérdezte Liam. – Bőröndök? Elmész? – nézett nagy szemekkel a pakkomra.

- Igen, visszamegyek Londonba – bólintottam. Jobbnak láttam kijönni a liftből, úgyhogy utat kértem magamnak.

- Nem érzed magad jól velünk? – tette fel a kérdés Niall.

- Jaj, dehogynem! – vágtam rá mosolyogva. – Csak muszáj haza mennem, mert vizsgáim lesznek.

- Itt nem tudsz tanulni, Soares? – karolta át a nyakam Louis.

- De, Tommo, tudnék, csak nincsen se könyvem, se füzetem, se anyagaim – boxoltam hasba játékosan.

- Hajnali tizenegy óra van – nézett a faliórára – és te már verekedni tudsz? De kis fittek vagyunk – kacsintgatott.

- Tomlinson, ha nem szeded le a karjaidat a vállamról, hozzáváglak a falhoz – mosolyogtam rá tündérien. – Komolyan mondom! Mi vagyok én?!

- Megjött, Des? – nevetett Harry.

- Vicces vagy – bólogattam hevesen. – Ja, mégsem.

- Harapós vagy – jött oda Niall és megölelt.

Kicsit sok a dolog. Nem szabad bunkónak lennem velük. Barátok.

- Ne haragudjatok, tényleg! Tudom, hogy csak hülyültök, de nagyon kivagyok – sóhajtottam fel, majd a fülem mögé tűrtem a szemembe lógó tincsemet.

- Szeretünk ám!

Odajöttek és sorban kaptam mindnyájuktól a búcsú öleléseket. Pedig milyen jól szórakoztunk…

Még egy nagyon keveset beszélgettünk, de aztán indulnom kellett, mert már 5 perces késésben voltam. És a hasam már megint tudatta velem, hogy rosszul bánok vele. Gonosz vagy, Destiny! Nem adsz a pocakodnak ennivalót.

Szinte rohantam a kajáldába, annyira siettem. Bár két megpakolt bőrönddel nem igazán lehet annyira sietni, de azt hiszem, nekem sikerült.

Ahogy kiértem, az út másik oldalán megpillantottam a célpontomat. Körülnéztem, és örömmel konstatáltam, hogy semmilyen jármű nem halad felém, ezért gőzerővel átbaktattam az úttesten. Eléggé szép épület előtt találtam magamat. Fehér fal, fekete ablakkeretek és fekete ajtó. Az ajtó felett pedig gyönyörű szép bordó színnel volt feltűntetve az étterem neve, a Sunset D felirat.

Ahogy beléptem, hívogató és ellenállhatatlan illatok kerítettek be és még éhesebb lettem, mint voltam. Egy kicsit bámultam a gyönyörű falakat, a bútordarabokat és az egész helyet, majd láttam, hogy páran elég furcsán néznek rám, hogy már egy ideje csak itt állok, egyhelyben.

Körülnéztem, hogy vajon James merre is lehet. Nem kellett sokáig nézelődnöm, ugyanis megpillantottam az egyik oszlop mögötti asztalnál. Épp az étlapot nézegette, szóval gyorsan odasiettem.

- James – szólítottam meg, majd „leparkoltam” a bőröndjeimmel az asztal mellett.

James egyből felpattant. Talán megijedt.

- Szia, Destiny – köszönt.

Mintha zavarban lenne. James? Zavarban?

Nem tudtam, hogy most pontosan mit csináljak. Öleljem meg? Vagy mit szokás ilyenkor?

- Szia – mosolyogtam és megöleltük egymást.

Hű, de jó, hogy magabiztosak vagyunk.

- Ne haragudj, hogy késtem! – ültem le a székre, amit James udvariasan kihúzott nekem.

Talán túl udvariasan.

- Ugyan, semmi gond – legyintett.

Átadott nekem egy étlapot és egy itallapot is. – Alkohol vagy valami más?

- Alkohol? Távol álljon tőlem, nem igazán vagyok híve az alkoholnak. Sőt, inkább csak ásványvizet innék.

Elmosolyodott. – Rendben. Én állom az ebédet.

- Jaj, James, dehogyis, nem kell, igazán!

Hogy kell ilyenkor lebeszélni a fizetésről a srácot?

- Destiny, kérlek!

Nem hagytam magam. - Dehogyis, ne butáskodj már!

- Kérlek szépen! Szeretném!

Megadtam magam. – Köszönöm! – mosolyogtam rá egy kicsit hamiskásan.

Talán ő tényleg többnek nézi ezt a dolgot, mint egy kis barátságos ebéd.

Valami halfilés-rizses-burgonyás-csirkés ételt választottam, ami életmentés volt, mivel már a hasam majdnem felmondta a szolgálatot. Az íze is nagyon jó volt, ízlett, de úgy láttam, hogy James egy kicsit elgondolkozott. Beszélgettünk, de láttam, hogy nem pont itt járnak a gondolatai.

- James – szólítottam. – Jól vagy?

- Igen, persze – bólintott.

Nem tűnt hazugságnak.

Az étkezés további része csendben telt el, de nem is igazán bánom, mert jobban ki tudtam élvezni az étel ízeit és csakis az evésre koncentrálhattam. Viszont miután megettük mindketten az adott kaját, kértünk egy-egy kávét és beindultak a témák.

- Hol laksz egyébként? – tette fel az egyik fontos kérdést, ami még nem derült ki számára.

- Angliában – mosolyogtam. – Londonban – tettem hozzá.

- London gyönyörű! Akárhányszor ott koncertezünk, sosem elég a látványból! Bár az időjárás eléggé szokatlan volt még ott – nevette el a végét.

- Hát igen, Anglia híres a hűvös időjárásról meg a sok esőről, de nekem az itteni időjárás szokatlan. Szóval ez ilyen ellentétes dolog…

Körülbelül tíz percet beszélgettünk az időjárásról. Már egy kicsit untam, de csak úgy dőltek belőlem a szavak. Fogalmam sem volt, hogy ennyit tudok beszélni egy tök ártalmatlan kis beszédtémáról. Főleg nem az időjárásról. Már alig vártam, hogy átterelődjünk egy másik dologra. Mondjuk a karrieréről… bár arról már beszélt… minden értelmes témát felhasználtunk már. Hihetetlen. Bár már csak háromnegyed órám van és indul a gépem…

- És van barátod?

Ez-az! Egy másik téma… csak nem pont jó. Na, most mi legyen? Elmondjam, hogy ki ő? Vagy tagadjam le a kapcsolatomat és Zaynt is? Hisz még egy jó ideig együtt fognak turnézni… De úgyis megtudná, szóval teljesen mindegy.

- Igen, van – mosolyodtam el.

James ahogy meghallotta, hogy van barátom, rögtön félre is nyelte a kávéját, amit éppen iszogatott. Nem mondom, hogy nem volt vicces, de azért egy kicsit megijedtem, amikor halkan el kezdett köhécselni.

- Ő is londoni? – próbálta normális hangnemben kinyögni, miközben még egy kicsit köhögött.

- Bradford igazából, de mostanában inkább Londonban tartózkodik – nevettem fel. – Zayn Malik a barátom.

James erre a kijelentésemre szó szerint lefagyott. Csak bámult rám, kifejezéstelen arccal. Talán még levegőt sem vett.

Úgy egy perc múlva azért kezdtem már eléggé kínosan érezni magamat, szóval elővettem a mentőövemet.

- Milyen finom ez a kávé – kortyoltam bele.

James már nem nézett rám megkövülve, aminek nagyon örültem, de kíváncsi voltam a reakciójára. A véleményére, hogy mit mondd a kapcsolatunkról.

- Valóban finom – értett egyet. – Szóval azért vagy itt?

- Hát igazából is-is, de Zayn máshol is ott van. Detroitba a koncert miatt jöttem, meg persze azért is, hogy többet legyünk együtt.

- Nehéz, ha szupersztár a barátod, nemde? – mosolyodott el.

- Egy kicsit, de egyáltalán nem bánom. Örülök a sikereinek. Örülök, hogy annyian szeretik!

- Ez a helyes felfogás! – bólintott. – Sok sztárbarátnő azt sem tudja, mihez kezdjen, amikor a pasija valahol egész messze van és képes nagyon-nagyon megbolondulni. De gondolom felkészültetek rá, hisz te is sokat leszel távol majd.

- Hát igen, ami nincs is olyan messze – böktem ki. James kérdőn nézett rám. – Negyed óra múlva indulnom kell a reptérre, megyek haza. Le kell vizsgáznom és a kiadó meg a nagyfőnökök szeretnék, ha már májusban elkezdenénk a munkát a demo albummal. Nem tudnak rám várni. Türelmetlenek – kuncogtam.

- Hát nehéz lesz, de majd belejössz – mosolygott bíztatóan. – Nem olyan rosszak azok a „nagyfőnökök”. Apropó, kivigyelek a reptérre?

- Kocsival jöttél?

- Persze, azzal – bólogatott.

- Jó, hát rendben, ha ráérsz.

- Ugyan már, a délelőttünk most szabad. Na, akkor igyuk meg a kávénkat és induljunk!

Ahogy mondta James, megittuk a kávénkat, fizetett, bepakoltuk a gyönyörű bérelt járgányába a bőröndjeimet, majd lazán, sehova sem sietve kivitt a repülőtérre, ami végül is egész közel volt.

- Remélem még beszélünk – nézett rám hatalmas szemekkel.              

- Biztosan! – mosolyogtam vissza.

Nem akarom hiú reményekbe üldözni.

Búcsúzásképp megölelt, segített elvinni a bőröndjeimet a gépig, ahonnan már a srácok átvették és felszálltam a repülőre, Londonba. És az álmom még csak most kezdődik majd el.